Egyszer étteremben dolgoztam… #1

Szakmám szerint szakács vagyok, valamikor a kétezres évek közepén végeztem négy éves vendéglátóipari szakiskolában. Mint minden magamfajta kezdő szakmunkás, csillogó szemekkel és nagy reményekkel indultam meg a felnőtté válás útján. Tetszett a szakma nyújtotta kreativitás, hogy nyers alapanyagokból valami szépet, az emberi testnek és léleknek egyaránt tápláló ételt hozok létre. Elméletben ez lenne a dolog lényege. Amire viszont nem számítottam, az a két év szakmai gyakorlat alatt elsajátított képességek hasznavehetetlensége. Kiválóan megtanultam zöldséget pucolni és vágni, felmosni és mosogatni. Amit nem tanítottak, amit csak az imént említett roppant fontos feladataim elhanyagolásával ellestem, az a főzés tudománya. Végül is mindent megtanultam a szakmáról, amit lehetett, de sajnos volt nálam kevésbé leleményes tanuló is. Nekik a szakvizsgán annyi esélyük volt, mint Hannibal Lecternek az év embere választáson.

Mikor megkérdezik, hogy miért nem dolgozom a szakmámban, miért tanultam tovább és miért nem szeretném ezt csinálni, ugyan ezeket az unalomig ismételt dolgokat tudom elmondani. Egy idő után rá is untam, és röviden lezártam a kérdést az “Én szeretem a szakmám, csak a szakmám nem szeret engem.” mondattal. Mindenkit óva intettem a vendéglátó ipar kizsákmányoló és igazságtalan világától. A 16 órás munkanapoktól, a megbecsülés teljes hiányától és a hálátlan feladatoktól. Véleményem szerint az egészségügyi dolgozókon kívül ebben az országban csak a vendéglátósoknak van kutyább dolguk. 

Egyszer elmentem egy étterembe dolgozni a munkaügyi központon keresztül. Később majd írok róluk is. Szóval az étterem a város központjában, nem is rossz helyen volt.  A másik szakácson kívül nem foglalkoztattak egyéb munkaerőt, pincér gyanánt a tulaj felesége szolgált. Nem szeretek külsőségek alapján ítélkezni, de maradjunk annyiban, hogy a hölgy sem külsőleg, sem megszólalás alapján nem volt az a kifejezett pincérnő materiál. Ha az ételt nem fintorogva és csapkodva tette a vendég elé, akkor a szájából hangsebességgel kilövellő kapanyéllel késztette a vendégeket egy másik hely felkeresésére. Bokros teendői közepette szerencsére maradt rá bőven ideje, hogy a szakácsokat hajszolja, vagy reggel a legszebb pöttyös otthonkáját vegye fel, a legnagyobb arany fülbevalójához.

Lényeg, hogy a főnök első kérdése az volt, hogy ugye van start kártyám? A start kártyát pályakezdő dolgozók kapják és lényegében arra jó, hogy a munkáltató elég szép adókedvezményeket kap a foglalkoztatása okán, tehát egy start kártyás alkalmazottat majdhogynem tiszta haszon felvenni. Persze nekem ilyenem nem volt, amit el is mondtam neki, de a felesége óbégatása miatt ez elkerülte a figyelmét. Három napot töltöttem munkában az első két szabadnapom előtt, ami egy konyhán kb arra jó, hogy megtanuld mi hol van. Az étlap és a szokások elsajátítása egy legalább egy-két hetes feladat. Mikor visszamentem a góré vöröslő fejjel várt és legnagyobb meglepetésemre számon kért a konyha állapotáról. Miért is van rendetlenség, miért nincs előkészítve és egyébként is tegnap mit csináltam tegnap egész nap? Nyugodtan közöltem vele, hogy én két napig otthon voltam, honnan a radai rossebből tudnám? Persze őt ez a legkissebb mértékben sem hatotta meg és indulatosan közölte, hogy szedhetem a sátorfámat, ki vagyok rúgva. No igen, öt nap kellett feldolgozni az információt, hogy nincs itt semmiféle start kártya, ugrott a támogatás.

A tanulság? Nincs támogatás, nincs munka. Ha ezen a helyen szeretnél dolgozni, vagy legyen start kártyád, vagy tedd a kasszába a fizetésed felét.