Gondolom mindenki járt már multinacionális bevásárlóközpontban, ahol a “legapróbb is érdemleges”. Én nem csak jártam, hanem dolgoztam is ott. A kisvárosban, ahol születtem van egy népi mondás; “Két féle ember létezik. Aki már dolgozott a T….ban, meg aki fog.” Ez szerintem tökéletesen ábrázolja a nagybetűs Munkahelyzetet kicsiny városkámban, meg úgy alapvetően az egész országban. Vagy elszegődsz kék pólós rabszolgának minimálbérért, vagy egy idő után rákényszerülsz és akkor is ott kötsz ki, ha nem akarsz.
Tehát mint említettem, engem is elért az elkerülhetetlen és tagja lettem a nagy családnak. Ugyan is mint mondották, ez bizony az, csak azt felejtették el, hogy a legrosszabb fajta, ahol mindenki utálja egymást, de magam elé szaladok. Szóval kezdődött a jelentkezéstől számítva egy jó hónapos várakozással, mert ugye minden jóra várni kell. Ki kellett böjtölni ugyanis, amíg össze nem jön elég ember egy marhanagy több fős oktatásra, illetve elbeszélgetésre. Mondták ők. Gyakorlatilag hárman voltunk ott, a többi nem jött, vagy nagyobb valószínűséggel nem is volt. Persze biztosítottak minket róla, hogy a várakozásnak igen is, hogy van értelme. Tartani kell ám a multis életérzést, mert ez kérem nem egy munka, hanem hivatás, meg lifestyle.
A remekbeszabott és jól átgondolt oktatási nap keretein belül életbevágó és a létezésemhez elengedhetetlen dolgokat tudtam meg a T…. történelméről és működéséről. Ki alapította, meg mikor, és hogy mennyi az éves bevétel, aminek én majd minden hó végén élvezhetem a 0,00001%-os gyümölcsét. Mindenképpen fontosak találták megjegyezni azt is, hogy ennél a cégnél mindenkinek lehetősége van előre lépni és nagy karriert befutni, bár azt nem tették hozzá, hogy ehhez vagy 30 év, és/vagy egy legalább fél méteres, ánusztisztogatásra specializálódott nyelvre van szükség. Tűzvédelmi oktatás is volt, ahol felhívták a figyelmünket, hogy mielőtt menekülőre fognánk a dolgot tűz esetén, feltétlenül értesítsük a vásárlókat, ha esetleg ég a hajuk. Persze utána is csak szépen libasorban hagyjuk el az épületet, lehetőleg a vásárlók nyugalmát nem megzavarva.
Fontos és gyakorlatias tudásokkal felvértezve vágtam tehát neki az elbeszélgetésnek, ahol a csapatmunkáról tettek fel kérdéseket, sőt, még egy tesztet is ki kellett töltenem. “Hűha”, gondoltam , “ezek komolyan veszik a dolgot és jól felkészítenek, biztos évekre terveznek és nem három hónapra. Ki rúgna ki bárkit is, pont mielőtt be kellene jelenteni?”. Csak úgy cikáztak a kicsit sem epés cinizmusstól fröcsögő gondolatok a fejemben. “Biztos azért nem volt még egy szó sem a konkrét munkáról, mert majd a gyakorlati oktatáson annál nagyobb figyelmet fognak rá fordítani”. “No nem baj”, töprengtem, “majd a Vágó Istvánnál biztos hasznát veszem ennek a tudáshalmaznak.”
Végezetül a biztonsági főnökkel megbeszéltük, hogy gyakorlatilag mindenért ki leszünk rúgva, ami nem szigorúan a munkavégzéshez kapcsolódik. Nem szabad a munkaterületre telefont, zsebkendőt, cigarettát, innivalót stb vinni a munkaruhán és a szikén kívül, mert az tilos és balesetveszélyes, de a borotva éles vágószerszám az nem. Ha esetleg inni szeretnél, vagy szólít a természet, azt csak engedéllyel és akkor is csak tempósan. Valamiért ekkor eszembe jutott a Remény Rabjai című film.
Másnap a munkára 100%-ig felkészülve vágtam neki az első műszakomnak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: